Bíztam benne,elhitttem,hogy minden miattunk van.
Állandóan csak a napsugarat láttam,a fényt a szemében...
Mindenhol.
Édesded arca fénylett előttem,s betöltötte napjaimat.
Akárhányszor találkoztam vele,mosollyal az arcomon jártam az utcákat,és legszívesebben mindenki arcába vágtam volna,hogy ÉN VAGYOK A LEGBOLDOGABB!
Egy mosollyal,egy tekintettel eltudott varázsolni.
Elég volt egy arcmozdulat és máris olvasott a gondolataimban.: )
A sok együtt töltött perc jelentette számomra az egész életet.
Rengeteg emlék fűz hozzá.
Teljessé tette életemet.
Végre volt egy személy,akiben igazán megbízhatok,aki igazán szeret,akire tényleg azt mondhatom.:"Igen,ő a másik felem."
Aztán jött a sok borús felhő,s takarni kezdte a fényt,amit ő okozott.
Eltávolodtunk egymástól....
Csak a csend maradt meg köztünk.
A sok emlék, a sok élmény, a sok beszélgetés...Most mind elveszni látszik.
Tudom,most magára kell hagynom.
Nehéz.
Olyan,mintha az életemet készülnék feladni.
Nem tehetem,de mégis talán ezzel,helyre hozhatok mindent.
Visszakapom a boldog órákat, a sok nevetést, a csókját...Visszakaphatom őt.
Várni.Ez az egyetlen esélyem.
Csak remélni tudom,hogy egyszer eltűnnek ezek a felhők,s valahol még felragyog felettem a napsugár.
Addig viszont,egyedül kell túlélnem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése